5.
A magyarokkal szembeni bizalmatlanság a rendszerváltozás idején éppen nem volt jellemző az európai közvéleményre. 56 forradalma, a Kádár-rendszer óvatos különutassága, majd a békés – talán túlontúl békés – átmenet 1989-ben kedvezően hatottak az ország megítélésére, és részben feledtették azokat az előítéleteket, amelyeket a két világháborúban játszott szerepünkkel kapcsolatban ápoltak sokfelé – joggal vagy jogtalanul, ez most közömbös. Az ezredforduló után a helyzet ismét a hátrányunkra változott, s ebben több egymástól független tényező is közrejátszott:

• A magyarországi pártok – különösen a baloldalaik és híveik – gátlástalansága, akik bármikor készek külföldi összeköttetéseiket az országot lejárató kampányokra mozgósítani.
• A minimális nemzeti konszenzus hiánya, melynek következtében külpolitikánk ciklusról ciklusra változik, csak a nemzeti érdekek képviseletére való alkalmatlansága maradt változatlan.
• A hazai bürokrácia és korrupció mértéke, ami vendégeinket és üzletfeleinket újra és újra megdöbbenti.
• A félelem attól, hogy fellépésünk a határon túli magyar kisebbségek védelmében megzavarhatja Európa nyugalmát.

A magyarok újabban inkább megosztott társaságnak, gyenge érdekérvényesítőnek, megbízhatatlan üzleti partnernek minősültek az európai kollegák szemében, nem ellenfélnek (hol vagyunk mi attól!) Senki sem sietett tehát megvédeni bennünket, amikor az adósságcsapdából kiutat kereső kormány lépései sértették a bankárok és TNC-k érdekét. Meglehet, az európai parlament alaposan túlreagálta a dolgot, azonban elgondolkodtató, hogy milyen kevéssé mutat hajlandóságot még az ottani jobboldal is a magyar párttársak melletti kiállásra. Vajon miért? Orbánék pénzügyi politikája magában nem csapta volna ki a biztosítékot, és a térségünkben nagymúltú “demokratikus centralizmus” újjáéledését is elnézték volna talán. A kettő azonban együtt sok volt, az intézkedéseket igazoló kormányzati propaganda pedig talán egy kissé túl erős. Nacionalizmusból, ezt vegyük tudomásul, a nyugat még egy jó ideig kevesebbet tűr el az egykori tengelyhatalmaktól, mint legyőzőiktől. Kül- és belföldön sokan gondolták 2011 január elsején, hogy a nemzeti büszkeséget ilyen gyermeteg módon sulykoló hitvallást olyankor szoktak a közhivatalokban kifüggeszteni, amikor az állam háborúra készül, akár kül-, akár belföldi ellenségeivel szemben. Ha pedig üres melldöngetés az egész egy kirívóan gyenge teljesítményt nyújtó ország vezetői részéről, akkor épp itt az ideje, hogy a szarvukat egy kissé letörjék.

Annál is inkább, mert mindez ráadásul egybeesett a határon túli magyaroknak felkínált kettős állampolgárság törvénybe iktatásával. Nem vitás, hogy a 2004-es szerencsétlen népszavazás óta üszkösödő sebet be kellett végre gyógyítani, szomszédaink azonban ezt nacionalista, sőt, irredenta merényletként értékelték – alaptalanul ugyan, de előre láthatóan. Olyan ellenlépéseket foganatosítottak, amelyek valóban sértik az európai jogrendet, mégsem kell semmitől tartaniuk. Európa kormányai ugyanis nem kérnek a nemzeti kisebbségekből, és hallani sem akarnak Trianonról. Az utódállamokban a pártok tehát egymással versenyezve használták ki a kínálkozó alkalmat, hogy a magyar “veszély” elleni védekezéssel szerezzenek szavazatokat történelemhamisításra szocializált népeik körében.

Félreértés ne essék, szándékunk nem az, hogy ügyetlennek vagy elhamarkodottnak nevezzük a kormány külpolitikáját, midőn az összes lehetséges frontokon egyszerre provokálta a nemzetközi közvéleményt. Inkább úgy hisszük, taktikai megfontolásból jártak el így. A “nemzeti” oldal elsöprő választási győzelme nyomán támadt vérmes remények meghiúsulása, a be nem váltott ígéretek felett érzett csalódás (patrióta gazdaságpolitika, a korrupció felszámolása, vidékfejlesztés, demokratikusabb döntéshozatal – mindebből semmi se lett) választóikat rövid idő alatt elfordította volna a jobboldali pártoktól és karizmatikus vezetőjüktől, ha Orbán nem tudja folyamatosan produkálni a személye, politikája – és ezeken keresztül az egész magyarság – elleni nemzetközi összeesküvés bizonyítékait. Akár tudatosan élt ezzel az eszközzel, akár nem, jól járt vele. A vitatható közjogi, államigazgatási és gazdasági intézkedésekkel szembeni bírálatnak el kellett némulnia, amikor az ellenérveket mérhetetlenül eltúlozva, nyílt rosszindulattal kezdte visszhangozni a nemzetközi sajtó és számos külföldi partnerünk, az élen magával az Európai Unióval.

A FIDESZ vezetői alighanem számoltak azzal, hogy népszerűtlen utat választanak, és nem meggondolatlanságból, hanem egy ideje már tudatosan törekednek arra, hogy politikájuk mindenkori  nemzetközi elutasítása meghaladja a hazai elégedetlenség mértékét. Az állam hajóját viharos ellenszélben kormányzó miniszterelnök imázsát Orbán rövid távon jól hasznosítja. Sokat meg tudott így őrizni népszerűségéből, feledtetve politikája kudarcát: a kényszerű visszavonulást az Unió és az IMF legtöbb követelésével szemben. Kérdés, hogy ez a számítás hosszabb távon is beválik-e? Mivel a kézzel fogható eredmények elmaradtak, vagyis ezentúl rosszabb nemzetközi pozícióból kell idehaza nagyjából ugyanazokkal a nehézségekkel megküzdenie, hajlamosak vagyunk a kérdésre nemmel válaszolni.

Még kedvezőtlenebb lesz a mérleg, ha számításba vesszük azokat a külpolitikai lehetőségeket, amelyeket eközben elszalasztott. Egy valóban kezdeményező európai fellépés lehetőségére gondolunk, amely hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy ha már konfrontálódunk, legalább szövetségeseket is szerezzünk a tagországok körében. A korábbi tétova, sodródó, a belpolitikának alárendelt külpolitika ugyanis Magyarországot súlytalanná tette az unióban.  Az új kormánynak módjában és érdekében állt volna, hogy világosan megfogalmazott törekvések jegyében keresse helyét és szövetségeseit az Európa jövőjét meghatározó alkufolyamatban. Ma egyre többen kifogásolják az uniós bürokrácia túltengését, a nemzeti kormányok mozgásterének folytonos szűkítését, és a politikai szervezet alárendelését erősen vitatható gazdasági érdekeknek. A különféle okokból euroszkeptikus nemzetek közé ma már korántsem csak az eladósodott déliek tartoznak. Egy kifelé egységes, de a tagállamok autonómiáját jobban tisztelő föderalista megoldás szószólójaként Magyarország komoly szövetségesekre számíthatna az uniós tagországok között – vagy legalább elérné, hogy észrevegyék. Ami létkérdés volna számunkra, mivel eközben elhúzódó, súlyos konfliktusaink vannak közvetlen szomszédainkkal, elsősorban a kisebbségek kérdésében, a több évtizedes bős-nagymarosi jogvitáról nem is beszélve. Ezek megnyugtató rendezését csakis uniós keretek között remélhetjük.

A sikeres fellépéshez azonban koncepció kellene, alapos tájékozódás a nemzetközi viszonyokban, valamint külföldön ismert és elismert, hiteles képviselet. A magyar külpolitikának mindhárom területen jelentős adósságai vannak – és ezeket, hangsúlyozzuk, nem a mostani kormány halmozta fel. Az viszont mindenesetre Orbánék rovására írandó, hogy kormányra kerülésük után első dolguk volt, hogy megszabaduljanak a vitathatatlan nemzetközi tekintélynek örvendő Sólyom László köztársasági elnöktől. A Sólyom-ügy nyitánya és mintája lett azoknak a közjogi és államigazgatási változásoknak, amelyek az elmúlt két évben a leginkább lekötötték az államapparátus, a pártok és a pártszolgálati média figyelmét.

Folytatás...

* * *

Rendszertelen változás tanulmány letöltése egyben (pdf)