4.
Ennél, ha lehet, még nagyobb baj, hogy szűkös és felettébb drágán szerzett mozgásterét a kormány nem arra használta, hogy a hazai közép- és kisvállalkozói szektort játékba hozza, a továbbiakban a vállalkozásban jártas és sikeres szereplőkre bízva a gazdasági élet fellendítését. A multiknak nyújtott támogatás, a közmunkára és kétes értékű nagyberuházásokra szánt pénz, az átlátszó trükkökkel kormányközeli cégeknek juttatott összegek, ha azokat a kkv-k támogatására fordították volna, még a mostani viszonyok mellett is elegendőek lennének a gazdaság fellendítésére.

Az egykulcsos adórendszer bevezetése ezzel szemben nem járt a remélt hatással, és több mint valószínű, hogy fiskális eszközökkel ezen a téren nem is lehet sokat elérni. Állami megrendelésekkel pedig még annyit sem, különösen akkor nem, ha a “new deal” kizárólag a pártunk és kormányunk szolgálatában érdemeket szerzett üzletemberek megjutalmazására irányul. Hogy egy fülig adósodott kormány felesleges stadion, múzeumi negyed és közszolgálati egyetem építési buzgalmáról mit tartsunk, azt legjobban a szocialista kormányzati negyed, vagy a szadoliberális metró minapi ádáz kritikusai tudhatják. Az állami megrendelések alkalmasak lehetnek egy gazdasági konjunktúra fenntartására, de alkalmatlanok arra, hogy egy eladósodott állam fellendítse a forráshiánnyal küzdő hazai gazdaságot. Az állam ugyanis háromféle forrásból fedezheti soha meg nem térülő presztizsberuházásait: adóból (ezzel a lakosság fogyasztását fogja vissza), hitelből, kötvénykibocsátásból stb (amivel forrásokat von el a magánszférától, és növeli a saját adósságát), vagy pedig más, fontosabb közkiadások rovására.

A reálgazdasági alternatíva szószólói előszeretettel hivatkoznak az agrár-ágazatban rejlő, kihasználatlan lehetőségekre. Valóban, a táji adottságokat fenntartható módon hasznosító mezőgazdálkodás, az erre épülő helyi feldolgozás és fogyasztás rendszerei nem csak a közösségi élelmiszer-önrendelkezés vagy az energetikai autonómia kulcsai: olyan komplex gazdasági fejlesztést jelentenének, ami a vidéki térségek lassú halála helyett megújulásukat tenné lehetővé. A vidékgazdaság meghatározó elemei mint más európai országokban, nálunk is a helybeliek kis- és közepes méretű gazdaságai lehetnének, valamint ezek szövetkezései. Ehhez azonban le kellene állítani a földbirtok koncentrációját, a gazdaságok számának csökkenését, és esélyhez (földhöz, tőkéhez, tudáshoz, piacokhoz) kellene segíteni azokat kisebb termelő egységeket, melyek a nagyüzemnél akár négyszer több embernek is tudnának munkát adni faluhelyen. A politikának ezen a téren (is) szakítania kellene azzal a gyakorlattal, hogy a jobb összeköttetésekkel rendelkező, egyébként is tőkeerős nagyüzemekhez csatornázza a támogatásokat, vagy életszerűtlen, a kicsik számára teljesíthetetlen jogszabályokkal szorítsa ki utóbbiakat a piacról.

Sajnos, a kimondott és a ténylegesen követett gazdaságpolitikai célok közötti ellentmondás épp ezen a téren a leginkább szembeszökő. A Nemzeti Vidékstratégia nemcsak elismeri a fenti elveket, de konkrét programokat is meghirdetett megvalósításukra, ezekből azonban a gyakorlatban nem sok teljesült. A kistermelők piacra jutását segítő jogi akadálymentesítési offenzíva lendülete megtört. Nem történtek mélyreható, érdemi lépések az agrárium belső szerkezete és az egyenlőtlen erőviszonyok megváltoztatására, a támogatások koncentrációjának megszüntetésére, a kisebb gazdasági egységek helyzetbe hozására, ezek hálózatosodásának elősegítésére. Ellenkezőleg: a nagyüzemek térhódítása az újonnan elindított folyamatokra is rányomta bélyegét – legfeljebb a kedvezményezett személyek és cégek köre módosult.

Tanulságos és jól dokumentált példa erre a Nemzeti Földalap földjeire meghirdetett bérleti pályázatok szégyenletes sorsa. A kormány nem élt a lehetőséggel, hogy legalább egy kis részben korrigálja a sikeres európai agrárországokétól gyökeresen elütő, torz birtokviszonyokat, és az üzleti befektetők, indusztrializált mezőgazdasági nagyvállalatok helyett a helyi gazdák földigényét támogassa, tudván, hogy fejlődésük, sőt, megmaradásuk egyik legfőbb akadálya az egészségtelen birtokkoncentráció. Ellenkezőleg, a földek többsége ezúttal is politikai karrieristáknak, kibogozhatatlan tulajdonosi háttérrel rendelkező cégeknek jutott, akik átlátszó trükkökkel játszották ki a pályázati kiírást, amely különben is jócskán tartalmazott olyan kikötéseket, amelyekről tudható volt, hogy a kicsik többsége számára teljesíthetetlen. A meghirdetett vidékstratégiát, úgy tűnik, politikai taktikai érdekeknek áldozták fel. Ángyán József távozása után az általa képviselt, tájadottságokhoz alkalmazkodó, családi és közösségi vállalkozásokra építő agrárpolitika csak a kommunikáció szintjén maradt meg. A gyakorlatban bekövetkezett száznyolcvan fokos fordulat minden “parasztpárti” agitációnál meggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy ténylegesen minek van Magyarországon – szigorúan üzleti értelemben – jövője.

Erre a jövőre spekulálnak ugyanis, és ezt orozzák el ismét a falusi emberektől az “új földesurak”; ezt osztják fel maguk között az “integrátorok”, a központi hatalom nyakára nőtt regionális kiskirályok és agrár-kamarákba szervezett vazallusaik. A karácsony előtt elfogadott alkotmány-módosítás az agrárpolitika kedvezményezettjeit immár nem a családi gazdaságokban és a helyi vállalkozásokban jelöli meg, hanem “integrált termelés” címén a hazai és nemzetközi óriáscégek által végrehajtott birtok- és vagyonkoncentráció mellett kötelezi el magát. Ezzel teljessé válhat a helyi társadalom és a gazdák kiszolgáltatottsága az óriáscégeknek és a nagybirtoknak. A kétharmados törvény ezt a “harmadik jobbágyságot” teszi örökletessé. Márpedig az egészségtelen birtokviszonyokban rejlik ma is – mint immár ötszáz esztendeje – a vidék fejlődésének legfőbb akadálya. A magyar ugaron piacképes, munkaintenzív, minőségi termék helyett olcsó tömegáru és uniós agrártámogatás terem, s biztosít kevés munkával bőséges jövedelmet a boldog keveseknek. Az új földforgalmi törvény tervezete ténylegesen alig korlátozza az agráriumot uraló cégek és befektetők terjeszkedését, nem kedvez a helyi gazdáknak, és nem következetes a külföldiek tulajdonszerzését korlátozó, vagy a zsebszerződések hatálytalanítását szolgáló intézkedések terén sem.

Ami ténylegesen történt és történik a reálgazdaságban, közel két évtizede ugyanaz: a mindenkori kormány az egyre szűkösebb – ma már gyakorlatilag az uniós pályázati keretekre korlátozódó – fejlesztési forrásokat saját klientúrája felé tereli, függetlenül a gazdaságosság, fenntarthatóság és igazságosság szempontjaitól, a helyi és országos pártszervezeteknek nyújtott korábbi és majdani viszontszolgálatok fejében.

 A pártokrácia egészében véve a korrupció intézményesült rendszere, a pályázat pedig a szereplők közötti kapcsolatok tipikus formája. Ma Magyarországon a tényleges politikai és gazdasági hatalom fő forrása és elsőrendű célja a pályázati pénzek elosztásának befolyásolása, és az erre épülő, erősen átpolitizált szürkegazdaságban való kamatoztatása. Ez a magánvállalkozások piaci versenyét ugyanúgy korlátozza és eltorzítja, mint a közszféra gazdálkodását. A központi vagy központosított források pályázati elosztásának látszólagos visszásságai valójában a rendszer működésének biztosítékai:

• a döntéshozók névtelenek maradnak és nem felelnek – sem anyagi, sem erkölcsi értelemben – döntéseik következményeiért;
• a döntések túlközpontosítottak: a pályázati célok és feltételek meghatározása az érintett, illetve a preferenciák érdemi megvitatására illetékes szereplők feje felett történik; a pályázatok elbírálása illetve lebonyolítása többszintű, körülményes, áttekinthetetlen rendszerben zajlik, amelyben akadálytalanul érvényesülhet a politikára nyomást gyakorló különféle érdekcsoportok befolyása;
• közfeladatot ellátó intézmények alaptevékenységük fedezetét csak sikeres pályázataikkal nyerhetik el, s így rejtve marad a tény, hogy az állam nem tesz eleget törvényes kötelezettségének a közfeladatok ellátása terén (a kudarc felelőssége a sikertelen pályázóra hárul);
• a valóságos teljesítményektől független formális elszámoltatás, követhetetlen szempontok szerint, felesleges adatok özönével lehetetlenné teszi az érdemi munkát, durván kontraszelektálja a pályázókat és kiszolgáltatottságukat a végtelenségig fokozza;.
• a pályázó hazudozásra kényszerül: azt kell bebizonyítania, hogy a kitűzött, rendszerint életidegen pályázati követelményeknek akar és tud megfelelni, később ezt aprólékos elszámolásokkal kell igazolnia, miközben elemi érdeke általában az, hogy a pályáztató eszén túljárva az elnyert összeget fontosabb feladatokra fordítsa, esetleg a puszta működés fenntartására;
• pazarlás: a kiszolgáltatottság az előre nem látható pályázati céloknak és a pályázati bürokrácia kénye-kedvének felmenti a pályázókat a felelős tervezés és gazdálkodás kötelezettsége alól - hiszen ők arra és annyit költenek, amire épp lehet;
• megalománia: a bürokrácia számára egyszerűbb, a politikusok számára hálásabb dolog kisszámú, de nagy költségigényű projekttel dolgozni, így nem kerül sor a fejlesztési források szétterítésére minél több pályázó között, éppen ellenkezőleg, a drága beruházások eleve előnyt élveznek.

A gazdaságpolitika mulasztásait a szociálpolitika nem teheti jóvá: a munkanélküliek számára az állami közmunkaprogram se megélhetést, se perspektívát nem nyújt. A közmunkaprogram nem részleteiben elhibázott, hanem strukturálisan az: a szociális segély akkor is segély marad, ha kényszerfoglalkoztatással kapcsolják össze. A munkanélküliek foglalkoztatása a vállalkozói szférában az államnak bevételt jelentene, így viszont  kiadásként jelentkezik. Az elhelyezkedés kilátástalansága különösen a pályakezdő nemzedéket demoralizálja, erre azonban sem anyagi, sem erkölcsi értelemben nem válasz, ha az idősebbeket nyugdíjba kényszerítik – miközben a nyugdíjkasszát a népesség romló korösszetétele amúgyis összeomlással fenyegeti. Ez a törekvés, mellesleg, ellentétes az európai gyakorlattal: az aktív életszakasz meghosszabbodása máshol a nyugdíjba vonulás időpontjának késleltetésére indítja a kormányokat.

A tartós munkanélküliség és a nyomor a társadalom számkivetettjei körében az antiszociális viselkedésminták vonerejét növeli. A gyűlölködés, az erőszak eszkalációja rendészeti eszközökkel nem kezelhető, maholnap polgárháborús helyzetet teremt. Az új kormány is tehetetlennek bizonyult a cigánykérdés kezelésében: sem a tisztességes megélhetést nem tudja számukra elérhetővé tenni, sem a többséget és kisebbséget egyaránt fenyegető bűnöző elemek elszigetelése és likvidálása nem halad előre.

Néha úgy tűnik, a beruházási kedv élénkítésének a kormány csak egyetlen eszközét ismeri: a környezetvédelem színvonalának csökkentését. Legyen szó akár a települések szerkezetét védő jogszabályok fellazításáról, akár az okvetetlenkedő műemlékvédelem intézményrendszerének szétveréséről, a paksi atomerőmű bővítéséről, vagy egyedi beruházások, beépítések ellenzőinek elnémításáról, a változatos lista arról tanúskodik, hogy a kormánynak esze ágában sincs mérsékelni a hazai és az európai környezetvédelmi normák közötti különbséget, éppen ellenkezőleg, ebben egyfajta komparatív előnyt lát.

A vidékfejlesztés, a környezet- és természetvédelem és a vízgazdálkodás összevonása egy minisztériumba akár az ésszerű erőforrásgazdálkodás eszköze is lehetett volna. A gyakorlatban ez a lépés azonban az utóbbi három területnek az agrárium (és az azt domináló körök) érdekei alá rendeléseként értékelhető. A fejlesztési folyamatokban a környezetvédelmi hatóságok jogkörét, a helyi közösségek beleszólási jogát korlátozták. A környezet- és természetvédelmet az intézményrendszer drasztikus leépítése, a finanszírozás durva csökkentése végképp súlytalanná és erőtlenné tette. A vízügyet „szétosztották” a közmunkaprogramért felelős Belügy- és a Vidékfejlesztési Minisztérium között, így az egységes irányítás és tervezés is széttöredezett. Továbbra sem történt meg a szemléletbeli váltás a vízelvezető vízrendezés felől a viz helyben tartása és ésszerű hasznosítása felé. Pedig a kormányváltás óta (is) kaptunk hideget-meleget: rekord ár- és belvizeket tartós aszály követett. A szélsőségek gyakoribbá válnak az éghajlatváltozással, így az alkalmazkodás elmulasztása egyre súlyosabb károkat okoz.


Az ökológiai agresszióval szemben  – amely Magyarországot 1992-ben a Duna erőszakos elterelésével érte, rövidesen pedig a verespataki ciános zagytározó üzembe helyezésének következtében fenyegeti – folytatja szocialista-liberális elődeinek struccpolitikáját.  Így a bős-nagymarosi duzzasztómű ügye egyike marad annak a két esetnek, amelyben a a hágai nemzetközi bíróság döntését a peres felek nem hajtották végre. (A másik egy Kongó és Uganda közötti konfliktus.) S nem is fogják, hiszen a kárvallott fél, különös módon, kísérletet sem tesz jogainak érvényesítésére: se unionista, se patrióta kormányzás alatt. Igaz, Magyarország jelenlegi, rendkívül kedvezőtlen európai megítélése nem sok sikert ígér egy nemzetközi jogvitában.

Folytatás...

* * *

Rendszertelen változás tanulmány letöltése egyben (pdf)