Rendszertelen változás 3.

3.

A magyar gazdaság két évtizede tartó hanyatlására csak részben szolgálnak magyarázattal azok a közismert nehézségek, melyekkel óhatatlanul szembe kellett kerülnie egy tőkében és műszaki kapacitásokban egyaránt szegény országnak az egyre kíméletlenebb világpiaci verseny közepette. Szomszédainkhoz képest is kirívó sikertelenségünk további magyarázatot követel, ennek elemeire itt csak utalhatunk:

  • az állami gazdaság privatizálása nálunk nem a kellő mértékben járt versenyképes technológia bevonásával, mivel a bevételt az egymást követő kormányok a költségvetési hiány mérséklésére fordították; az eredmény a hazai gazdaság nemzetközi, utóbb hazai piacainak elvesztése és rohamos leépülése lett;
  • a privatizáció és a piacok megnyitása lényegesen gyorsabb ütemben zajlott, mint a késő-kádárkorban kialakuló kisvállalkozások tőkefelhalmozása, így ezek elpusztultak a hazai gazdaság értékesebb részét (és piacát) pillanatok alatt megkaparintó külföldi versenytársakkal folyó szélsőségesen egyenlőtlen küzdelemben;
  • az állami gazdaságot irányító menedzser-elit saját pozícióinak átmentésében ugyan rendkívül leleményesnek bizonyult, politikai képességeik és kapcsolataik azonban csődöt mondtak valóságos piaci környezetben, ugyanez elmondható a rendszerváltó pártok gazdasági szakembereiről is;
  • az egyre tömegesebb munkanélküliség – amelyet sokáig a hatékonyság és a modernizáció vívmányaként kellett ünnepelnünk -, negatív gazdasági spirált indított be: a hazai fogyasztás visszaesése visszafogta a gazdaságot, csökkentette az állam bevételeit és növelte szociális kiadásait, amire az állam a munkát és a vállalkozást terhelő adók és járulékok emelésével válaszolt, ami tovább rontotta a hazai vállalkozások helyzetét, és így tovább növelte azoknak a számát, akik nem rendelkeznek legális munkajövedelemmel;
  • a nemzetgazdaság teljesítményének meghatározó részét nyújtó multinacionális vállalkozások jövedelmük jelentős részét kiviszik az országból, fajlagos foglalkoztatási mutatóik a legkedvezőtlenebbek; a támogatásukra – vagy becsalogatásukra – fordított milliárdokról egyre többen állítják, hogy nem térültek meg az országnak.


A legalapvetőbb közszükségleti cikkek túlnyomó részét más, éspedig nálunk gazdagabb országok termelőitől vásároljuk, az élelmiszertől a ruhán és bútoron keresztül a legegyszerűbb szerszámokig és háztartási cikkekig. Kísérlet sem történt a kereskedelem és a vendéglátóipar hazai kézben tartására. Az amerikai fast food és coffee shop hálózatok, kínai vendéglők, török gyros-sütők, olasz pizzeriák és cukrászdák agresszív terjeszkedése kiszorította városainkból a nagymúltú és általában jobb minőségű magyar konyha- és kávéházi kultúrát, így még a turizmus haszna is idegen zsebekbe vándorol. A legtöbb közszolgáltatás (energia, víz, vasúti teherszállítás, távközlés stb.) ugyancsak külföldi tulajdonba került, ami a lakosság és a kormányzat  számára súlyos kiszolgáltatottságot jelent. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy belássuk, ahol mindenért másoknak fizetnek és szinte semmit sem állítanak elő abból, amire az embereknek szüksége van, ott az ország és lakói tönkremennek. Aki tönkremegy, nem fizet adót, annál több adóból finanszírozott ellátásra tart igényt, az általános elszegényedés pedig kulturális leépüléssel, romló közbiztonsággal, a deviáns viselkedés terjedésével jár. Az ország fővárosát koldusok és hajléktalanok özönlötték el, a belváros bezárt üzleteivel és üresen álló irodaházaival ijesztő, sivár képet mutat. A legtöbb helyen külföldi használt ruhát árusítanak, olcsó vegyeskereskedések nyílnak, ezek többsége is kínai vagy arab.

A FIDESZ vezetői természetesen tisztában vannak a helyzettel, gazdaságpolitikájuk elsősorban mégsem a valódi gondok megoldására irányul, és ez a tény sokkal fontosabb, mint egyes intézkedéseik célszerűsége vagy jogosultsága. A gazdaság: rendszer, és aki nem a rendszer-szintű anomáliák megszüntetésére összpontosít, annak igyekezete a rész- és pótmegoldások terén szükségképpen visszájára fordul, jó esetben hatástalan marad. A megkerülhetetlen feladat a mi esetünkben a nemzetgazdaság függő és kiszolgáltatott helyzetének enyhítése volna, mindenekelőtt a hazai piacok egy részének visszaszerzése – nem államosítása! - révén. A mostani kormány filozófiájától ez nem lett volna idegen, azonban ebben az irányban kevés érdemi lépést tett, többnyire beérte szólamokkal, s helyette más utakon próbálkozott. Amit tett – például egyes közszolgáltatások nemzeti tulajdonának helyreállítása -, azt jól tette, bár nem egy esetben a közösségi és önkormányzati tulajdon is az államosítás áldozatául esett.

Kritizálni könnyű, ezért egy erős kijelentéssel kezdenénk: a gazdaság fellendítésének ma számunkra csak egyetlen útja járható – hasonló helyzetben mások is ezt követték. Növekedést, amely nem jár a függőség és az adósság egyidejű növekedésével, csak úgy lehet elérni, ha a kormány a rendelkezésére álló forrásokat olyan területekre koncentrálja, ahol a fejlesztés aránylag kis tőkebefektetéssel és nagy élőmunka-igénnyel jár, nevezetesen a közszükségleti cikkek belföldi piacán teszi versenyképessé a hazai kis- és középvállalkozásokat; s arra törekszik minden erejével, hogy a magyar háztartások költségvetésük minél nagyobb részét fordítsák hazai áruk és szolgáltatások vásárlására. A hazai kereslet, a hazai kínálat és a költségvetési bevételek egymást erősítő növekedése akkor indul be, ha az új munkahelyek a hazai vállalkozói szférában keletkeznek, nem transznacionális cégek beruházásai nyomán, de nem is állami közmunkaprogramok, állami költekezés következményeként. A költségvetés pedig – valamint a hazai beruházások – mindennek akkor látnák hasznát, ha a régóta esedékes nemzetközi intézkedéseket be nem várva a kormány megakadályozza, hogy a magyar gazdasági élet szereplői jövedelmüket kivonják az országból, és offshore adóparadicsomokban helyezzék el. Ez az eljárás a jogállam és a társadalmi szolidaritás valamennyi elvét sérti, a “demokratikus” országok mégis eltűrik. Nem véletlen azonban, hogy Magyarország azok közé az országok közé tartozik, ahol a gazdagok a lehető legnagyobb mértékben élnek is vele. Vagyis a polgári erkölcs színvonala nálunk süllyedt a legmélyebbre, s ha nem is hisszük, mint a kommunisták, hogy minden magántulajdon lopás volna, sajnos, jó érveink vannak arra, hogy ezt az véleményt fenntartsuk a nem túlságosan eredeti magyar tőkefelhalmozás nyerteseire nézve. A tiszta erkölcs pedig a működőképes piacgazdaság elemi feltétele, mely ha megvész, Róma ledűl s rabigába görbed. Probatum est.

A FIDESZ azonban nem a hazai piacok visszaszerzéséért indult harcba, hanem  a költségvetési hiány csökkentését szolgáló “nem-ortodox” intézkedések elfogadtatásáért. Nem a reálgazdaságban próbált áttörést elérni, csak az állam pénzügyeit próbálta rendbetenni. Vagyis ugyanúgy járt el, mint elődei: a körülményekhez képest igyekezett fenntartani az osztogatás-fosztogatás posztkommunista rendszerét. Ennek bevált forrása, az adósságok további halmozása azonban többé nem volt lehetséges, az a kísérlet pedig, hogy költségvetés hiányát a bankrendszer rovására eszközölt egyszeri intézkedésekkel pótolják, – nem meglepő módon – frontálisan ütközött a nemzetközi pénzvilág érdekeivel, és kiváltotta az általuk befolyásolt intézmények, köztük az Európai Unió bosszúját. Maradtak tehát az államcsőd elkerülésének hagyományos eszközei: az adóprés működtetése és a közkiadások (vagyis az élet) színvonalának csökkentése. Ez utóbbi téren a kormány semmitől nem riad vissza: az állam részéről esedékes jogos járandóságaikhoz a cégek, közintézmények és állampolgárok beláthatatlan ideig tartó, kicsinyes tortúra végén juthatnak hozzá, ha ugyan hozzájutnak. Mondanunk se kell, hogy az állami partner megbízhatóságába vetett bizalom megrendülése tovább fokozta a kölcsönös bizalmatlanságot, amely hovatovább minden vállalkozást meghiusít az országban.

Folytatás...

* * *

Rendszertelen változás tanulmány letöltése egyben (pdf)