A helyi közösségek önrendelkezésének helyreállítása Magyarországon csak kivételes történelmi pillanatokban és akkor is csak átmenetileg került a politika napirendjére: 1945-ben, 1956-ban és 1990-ben. A megszilárduló új hatalom azután minden esetben sietett visszatérni a kelet-európai modernizáció kitaposott útjára, melyen diktatúrák és demokráciák, jobb- és baloldal vállvetve haladtak.

Ennek az útnak főbb vonásai:

- az egységes és hatékony központi tervezést akadályozó helyi törekvések semlegesítése,

- a mindenkori politikai elit és kedvezményezettjei kezében összpontosuló nagybirtok és nagyüzem érdekeinek kiszolgálása (legyen szó akár állami, akár magántulajdonról) a kistulajdonosok rovására,

- a közigazgatás és a közszolgáltatások központosítása a költséghatékonyság és ésszerűség nevében, lehetőleg a helyi intézmények és a „széttagoltság” felszámolásával,

- a fejlesztési források koncentrált felhasználása privilegizált, nagyléptékű és látványos (rendszerint soha meg nem térülő) beruházásokra, más szóval a helyi közösségek megfosztása a fejlesztés forrásaitól,

- a falvaknak a városokhoz képest egyre kedvezőtlenebb arányú részesedése az állami újraelosztás eszközeiből (ami azt jelenti, hogy az erőltetett urbanizációt az állam a falusi térségektől elvont jövedelemből finanszírozza),

- végeredményben tehát a város és a falu közötti különbség eltüntetése helyett – a falvak elsorvasztása.

Ezek a törekvések az előző és a mostani kormányzati ciklusban ismét felerősödtek, egységes, összefüggő rendszert alkotnak, melyet se tévesnek, se kártékonynak, se igazságtalannak nem nevezhetünk mindaddig, amíg be nem bizonyítottuk a mögöttük meghúzódó program tarthatatlanságát.

Erre vállalkozik röpiratunk.

Nem állítjuk, hogy a program kárvallottjainak, a falvak népének tiltakozása veszélyeztetné annak megvalósulását, a falvak ugyanis elnéptelenednek. A huszadik század erőszakos történelmi változásai régen elüldözték onnan a politikai és gazdasági érdekeik képviseletére képes középosztályi csoportokat. A kollektivizálás szétverte – a szó szoros értelmében verte szét – és menekülésre késztette a gazdatársadalmat. Végül a megélhetés elemi feltételeinek elvesztése, valamint a falusi iskolák bezárása az ezredforduló után a munkaképes fiatal népesség és a gyermekes családok tömeges elvándorlását, a falvak rohamos öregedését eredményezi. A hazai ipar leépülése azonban többé nem teszi lehetővé, hogy a falun „felesleges” népesség, mint korábban, a városokban találjon munkát magának. A migráció egyre távolabbi célpontok felé irányul, itthon legfeljebb a hárommilliósra duzzadt fővárosi agglomeráció képes befogadni a munkavállalók és munkanélküliek újabb hullámát, a többség azonban külföldre igyekszik, ahol a gazdag bennszülöttek számára túlságosan terhes vagy rosszul fizetett munkában és teljes kiszolgáltatottságban lesz osztályrészük.

„Komparatív előnyük” – munkaerejük olcsósága – találkozik a nyugat-európai gazdaság komparatív előnyével – a fejlettebb technológiával, s így, együtt javítják az Európai Unió versenyképességét a világpiacon. Hasonló előnyökkel jár egyesek szerint a jó minőségű termőföld összpontosulása hazai és egyre inkább külföldi nagybefektetők kezén, akik hatalmas birtokaikon ipari jelleggel és minimális élőmunka-igénnyel állítanak elő biomasszát, melynek hozzáadott értéke ugyan rendkívül alacsony, mégis ez, és csakis ez a tevékenység bizonyul nálunk jövedelmezőnek mindaddig, amíg az olcsón szerzett, kiváló adottságú termőföld bőven termi – az agrártámogatást. A magyar fogyasztó pedig akadálytalanul élvezheti a szabadkereskedelem összes előnyét. Mert minek nevezzük, ha nem előnyösnek és igazságosnak, hogy az olcsó (igaz, silány minőségű) tömegtermékkel immár bárki jóllakhat – talán még azok is, akik megélhetésüket veszítették el, amikor a hazai terméket kiszorították a hazai piacról a legális és illegális élelmiszerkereskedelmi láncolatok. A pénzintézetek, valamint a központi tervezők nem ok nélkül tagadják meg azóta a hitelt és a fejlesztési forrásokat a kisebb településektől és a kisebb mezőgazdasági vállalkozásoktól. Az ilyen lassú megtérülésű, kockázatos befektetéseket a pénzpiac kérlelhetetlen logikája tiltja és bünteti.

Mivel falun se föld, se munkaalkalom, se hozzáértés, se hitel nem kapható, a népesség pedig ennek megfelelően gyérül, öregszik és szegényedik, a kormányzat következetesen jár el, amikor csökkenteni igyekszik e jövőtlen településformára fordított kiadásait. Helyesen ismerte fel azt is, hogy az egyetemes ésszerűség ellenében a helyi érdeket képviselő önkormányzatok akadályozni fogják a településszerkezet korszerűsítését, költséghatékonyabbnak mondott közigazgatás, gazdaságosabbnak vélt vidékfejlesztési stratégia bevezetését. Míg a baloldali kormányok elsősorban a gazdasági nyomás eszközeivel éltek, gyakorlatilag lehetetlenné téve, hogy az önkormányzatok a kívánatossal szemben más utat válasszanak, a jobboldal belátta, hogy a helyben népszerűtlen változások végrehajtását nem háríthatja a polgármesterekre és önkormányzatokra. Ezért a fejlesztés forrásait és tervezését, valamint a közellátás egy jelentős részét (iskolák, kórházak, közmunka-program) közvetlenül a központi végrehajtó hatalom ellenőrzése alá rendelte. A közigazgatásban pedig a helyi végrehajtó hatalom régiúj intézményeire, a járásokra bízza a települési önkormányzatok és önkormányzati társulások eddigi hatáskörének meghatározó részét. A központosítás értelme a helyi társadalom maradék önrendelkezésének felszámolása, a választott testületek jogkörének átruházása a kormányzattól közvetlenül függő apparátusokra.

Úgy találtuk, hogy ez a modernizációs stratégia rendszereken átívelő, következetes és egybefüggő. Életképességét bizonyítja, hogy a demokratikus centralizmus, a tudományos tervezés és a történelmileg szükségszerű irányba tartó haladás eszméje változó ideológiai köntösben immár félszáz esztendeje makacsul visszatér.

Teljes egészében el kell tehát fogadnunk ezt a politikát, vagy teljes egészében kell elutasítanunk – nincs más választásunk. Az alábbiakban az utóbbi megoldás mellett fogunk érvelni.

1. A településhálózat eróziója. Az egyre koncentráltabb településszerkezet – városi agglomerációk egyfelől, a vidék elnéptelenedése másfelől – súlyos ökológiai károkat okoz, növeli az ellátó rendszerek költségeit, miközben országszerte kiépült infrastruktúrák maradnak kihasználatlanul. Az elugarosodó kultúrtáj helyén nem természetközeli állapotok honosodnak meg, legfeljebb társadalmon kívüli populációk és degradált élőlénytársulások tenyésznek.

2. Munkanélküliség. A faluról elvándorló népességnek a város többé nem nyújt megélhetést. A képzett falusi fiatalok elhelyezkedési lehetőségei immár alig jobbak, mint képzetlen társaiké, a diploma inkább csak a diplomát nem igénylő munkakörökben jelent számukra előnyt munkaerőpiaci vetélytársaikkal szemben. A megélhetési lehetőséget nem kínáló falvak lakóinak többé nincs hová menniük, hacsak nem külföldre. Az utóbbi lehetőséggel élő fiatal népesség távozása azonban felgyorsítja a magyar társadalom katasztrofális elöregedését, és taníttatásuk költsége is kárba vész az ország számára.

3. A mezőgazdaság, a mezőgazdaságot ellátó, valamint a mezőgazdaság termékeit feldolgozó ipar egységes rendszerben történő fejlesztése jelenleg az egyetlen kitörési pont a magyar gazdaság számára!

a)      Ezen a területen lehet aránylag a legkisebb fajlagos tőkeigénnyel új munkahelyeket teremteni, s e munkák elvégzésére alkalmas embereket képezni. A munkanélküliek foglalkoztatásának a közmunkánál lényegesen gazdaságosabb módja, ha az ebben illetékes hatóságok a gazdákat és mezőgazdasági vállalkozásokat ösztönzik bérmunkások alkalmazására, még ha csak idényjelleggel is. A mezőgazdasági alapismereteknek meg kellene jelenniük a falusi általános iskolák tantervében. Elsajátításuk ideális terepe az iskola tankertje, gyümölcsöse lehetne.

b)      A kedvező természeti adottságokban rejlő versenyelőnyök kiaknázása itt ígér a legtöbbet – mihelyt az igénytelen tömegtermék előállítását ösztönző támogatási rendszert felváltja a helyi adottságokhoz alkalmazkodó termelést, minőségi terméket, élőmunka-igényes és tudásintenzív ágazatokat bátorító agrárpolitika.

c)      A hazai mezőgazdaságnak azonban mindenekelőtt a helyi piacot kell visszahódítania. Amíg jó minőségű hazai termék helyett ételt, italt, ruhaneműt, szerszámot, bútort stb. más, nálunk gazdagabb országoktól vásárolunk, esetleg éppen a magyar alapanyagból készült feldolgozott termékért fizetünk másoknak borsos árat, addig elszegényedésünk megállíthatatlan. A honi gazdaság dinamikus fejlesztésének korszakában minden állam szigorú piacvédő politikát folytatott – élükön a szabadkereskedelem jelenlegi szószólóival.  Ennek eurokonform eszközei ma is ismeretesek. Az ország gazdasági talpra állásának elemi feltétele, hogy a hazai termék jóval nagyobb részesedéshez jusson a hazai fogyasztásban, elsősorban a közszükségleti cikkek piacán és a közbeszerzések terén. Első lépésként a közbeszerzési eljárásokban – különösen a közétkeztetésben – élvezhetnének egyértelmű előnyt a helyi termékek. Ez ösztönözné a termelést, erősítené a helyi identitást és javítaná az ellátás színvonalát. (Sajnálatos, hogy a kormányzat kinyilvánított elkötelezettségét e célok mellett alig követték hathatós gyakorlati lépések.)

d)      Ha ez a gazdaságpolitikai fordulat végbemegy, a mezőgazdaság, továbbá az arra épülő ipari, szolgáltató és egyéb tevékenységek munkaerőigénye illetve jövedelemtermelő képessége  megnövekszik, és az így helyben maradó jövedelem fog élénkítő hatást gyakorolni a hazai gazdaság valamennyi ágazatára. Fordított sorrendben ez a folyamat nem mehet végbe.

4.A föld és a mezőgazdaság a következő évtizedekben felértékelődik – ennek hasznát azonban a termelési eszközeitől megfosztott, pusztuló vidéki társadalom többé nem élvezheti. A nemzetközi gazdasági rendszer válsága növeli a helyi források jelentőségét. Ezen belül elsősorban a mezőgazdaság és az élelmiszer önrendelkezés válik világszerte stratégiai kérdéssé, miután a népességrobbanás, a klímaváltozás, a talajpusztulás, valamint az ivóvíz hiánya már rövid távon is komoly ellátási nehézségeket okoz. A magyar mezőgazdaság számára ezek a változások hatalmas kihívást jelentenek, egyúttal komoly lehetőségeket is tartogatnak. Azok a nagybefektetők, akik ma ezerhold számra vásárolnak és bérelnek termőföldet hazánkban, éppen erre építik számításaikat. Érdekeik, úgy tűnik, továbbra is akadálytalanul érvényesülnek, miközben rendre elmaradnak azok az intézkedések, amelyek biztosítanák, hogy a küszöbön álló változásokat a falusi társadalom a maga javára fordíthassa.

A földkérdés rendezése nem várathat tovább magára. Ha 2014. május elsejéig nem születnek meg azok a régóta szorgalmazott rendelkezések, amelyek eurokonform módon biztosítanák, hogy a termőföld hazai kézben, éspedig a helyben gazdálkodó magánszemélyek tulajdonában maradjon, akkor annak meghatározó része más országok polgárainak kezére jut. A mostani kormányt az utókor aszerint fogja megítélni, hogy erre a kihívásra miként válaszol. Az új földforgalmi törvény tervezete nem meríti ki azokat a jogi lehetőségeket, melyekkel az unióban megakadályozható más tagországok polgárainak földbirtok-szerzése. A zsebszerződések érvénytelenítésének feltételeit sem tartalmazza. Nem mondja ki végül az állami és helyi közösségi tulajdonban lévő földek forgalomképtelenségét. Mindez a legkomolyabb aggodalomra ad okot.

Az országgyűlés elé terjesztett törvénytervezet megerősíti a hazai termőföld 90%-át uraló nagybirtok kiváltságos helyzetét. Korlátozza az őstermelők, egyéni gazdálkodók  és családi gazdaságok birtokszerzési lehetőségét, ugyanakkor a jogi személyeket (cégeket) gyakorlatilag korlátlan földhaszonbérleti lehetőséghez juttatja, különféle címeken elővásárlási jogokat biztosít a számukra. Egy-egy gazdasági szereplőnek tetszőleges számú üzem létesítését teszi lehetővé, miközben a vállalatok – tulajdonosaikon mint természetes személyeken keresztül -  a birtokszerzés terén is megkülönböztetett helyzetbe kerülnek.

Hasonló gyakorlatot követ a kormányzat a Nemzeti Földalap földjeire meghirdetett bérleti pályázatok esetében is:

- a  családi gazdaságokkal és kisüzemekkel szemben rendre a nagyvállalkozókat részesítik előnyben;

- több esetben bizonyított módon megkerülték a bérelhető föld nagyságára vonatkozó korlátozásokat;

- tényleges mezőgazdasági tevékenységet nem folytató, távoli illetőségű személyek számára biztosítottak haszonbérleti jogot a helyi gazdák rovására.

5. A helyi természeti források fenntartható (azaz megújuló képességüket nem veszélyeztető) használata más területeken is jelentős gazdasági előnyökkel járna. A megújuló forrásokból származó energia hasznosítása terén messze elmaradtunk Európától. Ezek bevonása  a helyi kommunális energiaellátásba (fűtés, áramszolgáltatás) aránylag szerény befektetéssel jelentős megtakarításhoz vezetne már rövid távon is, ami nem lehet közömbös a települések és lakóik szűkös költségvetésére nézve. A szennyvíz- és hulladékkezelés, a vízellátás és vízkormányzás terén is hasonló eredményekkel járhat a szolgáltatások decentralizálása és helyi kézbe juttatása (vagy megtartása helyben).

6. Ahhoz, hogy egy vidékfejlesztésre alapozott gazdasági stratégia kínálkozó lehetőségeit megragadhassuk, falvainkat mindenekelőtt a huszonegyedik század embere számára vonzó lakóhellyé kell tennünk. Nem csak a városi középosztály egészséges környezetre vágyó tagjai számára – bármennyire üdvösnek tartjuk megjelenésüket az értelmiségétől jobbára megfosztott településeken. Azonban a kertvárosi életforma szórványos kiterjesztése egyre távolibb falvakra még a távmunka-lehetőségek szaporodása esetén sem jelent valódi megoldást a vidék gondjára. A falvak életképességének egyedüli hiteles mutatója a fiatalok és a gyermekes családok helyben maradása. Ennek pedig a munkahely és a megélhetés hiánya a legfőbb, de korántsem az egyetlen akadálya. Európa nyugati felén a falusi életforma nem jelent lemondást az urbanizáció áldásairól, nálunk sajnos, igen.

A kistérségekben és mikrotérségekben központi szerepet ellátó települések szolgáltatásainak valamennyi téren meg kell közelíteniük a nagyobb városok színvonalát. Az elégtelen infrastruktúra jelenleg egyszerre oka és következménye a gazdaság elmaradottságának, és csak azzal párhuzamosan, lépésről lépésre fejleszthető, azonban az infrastrukturális beruházások terén a településszintek közötti egyenlőtlenségek enyhítését szolgáló intézkedéseknek egy lépéssel mindig meg kell előzniük a gazdaságélénkítő kezdeményezéseket. Ennek fedezete a központi újraelosztás forrásaiból előteremthető az újraelosztás összvolumenének növelése nélkül, az alsóbb településszintek jelenleg igazolhatatlanul alacsony és évről-évre csökkenő részesedésének korrigálásával.

A túlközpontosított és rosszul szervezett tömegközlekedési hálózatok nem könnyítik meg a falusiak számára a regionális központok elérését, s ez mindaddig így marad, amíg a vasút és a távolsági busz nem kerül egy kézbe és helyi közösségi irányítás alá.

7. Iskolarendszer. Külön kell szólnunk a legfontosabb közszolgáltatás, a nevelési-oktatási intézmények jövőjéről. Az elmúlt évtizedben a falusi általános iskolák felszámolása az iskolás korú népesség fogyatkozását jelentősen meghaladó méreteket öltött, egyúttal fel is gyorsította a gyermekes családok elvándorlását azokból a községekből, amelyek elveszítették a nyolc osztályos általános iskolát. A kormányzat nemcsak adminisztratív eszközökkel lépett fel a szerinte túl kis létszámú intézmények bezárása – enyhébb esetben a 7-8. évfolyam megszüntetése és az intézményi önállóság feladása – mellett. Az alapnormatíva folytonos csökkentése és a társulással, összevonással járó támogatás növelése oda vezetett, hogy végül már kétszer annyi jutott egy-egy tanuló után azoknak a településeknek, ahol a gyerekek reggelente nem az iskolába, hanem a buszmegállóba igyekeztek. A köznevelési törvény tervezetéből kiderült, hogy az új kormány sem kíván letérni erről az útról: az önálló általános iskola létét évfolyamonként két-két osztály indításához kötötték volna. Ez a törvény szövegéből végül kimaradt szabály jelzi, milyen sorsot szánnak az állami kézbe kerülő intézményeknek. Az önkormányzatok ebbe ezentúl nem szólhatnak bele, hatáskörük az iskolaépület működtetésére korlátozódik. Az iskolák megszüntetése jól illeszkedik a „felesleges” falvak felszámolásának programjába, fejlődésüket ellenben hosszabb távon is lehetetlenné teszi. A tapasztalatok szerint ahol nincs lehetőség a nyolc osztály elvégzésére, onnan a gyermekes családok egyre nagyobb számban költöznek el, és a fiatalok sem térnek vissza többé. Ezek a falvak tehát kihalnak. A szakmai szempontokra hivatkozó érvelés alaptalannak bizonyult: a kisebb létszámú falusi iskolákban folyó pedagógiai munka színvonala ugyanis a felmérések szerint nem marad el a népesebb intézményekétől. A nagyobb csoportlétszám révén elérhető fajlagos költségcsökkenés pedig nem számottevő, és nem ellensúlyozza azokat a nevelési károkat, amelyeket a szülőhelyhez fűződő szálak elvékonyodása, az utazással töltött idő kiesése, a tanár-szülő kapcsolatok ellehetetlenülése és az idegen környezetben elszenvedett tanulmányi kudarcok jelentenek. Tudni illik továbbá, hogy az általános iskola a falvak többségében az utolsó közösség-teremtő intézmény, és az ott eltöltött évek a leginkább meghatározóak a fiatalok helyi identitásának megerősödése szempontjából. A nyolc osztály helyben tartása tehát mindenképpen elemi érdeke azoknak a falvaknak, ahol egy-egy évjáratban még legalább 10-15 tanuló beiskolázható, de az önálló iskolafenntartás igényét még azokban a községekben is inkább jutalmazni, mint büntetni kellene, ahol jelenleg kevesebb a gyerek, de vállalják az ezzel járó többletköltségeket. Mindez persze a jövőben még kevésbé nyugszik a falubeliek döntésén. Az állami fenntartás – illetve a szakigazgatás és a helyi önkormányzat közötti feladatmegosztás még kialakulatlan rendszere – kérdésessé teszi, hogy milyen fórumon és miképpen érvényesíthetik az érintettek ezzel kapcsolatos igényeiket.

8. A cigánykérdés két évtized alatt a vidék egyik legsúlyosabb problémája lett, miközben a politika nemcsak a kérdés kezelésében, de még megnevezésében és nyilvános tárgyalásában is kudarcot vallott. A cigány-magyar együttélés falvaink egy jelentős részében napi szinten vált elviselhetetlenné mindkét fél számára. A hazai gazdaság leépülése a zömében iskolázatlan és rosszul szocializált cigányságot szinte teljes munkanélküliséggel sújtotta. A beilleszkedés és a legális jövedelemszerzés útjában tornyosuló áthidalhatatlan akadályok e népesség egy számottevő részét antiszociális életvezetési minták követése felé terelte. A magyar társadalom ugyanolyan tehetetlennek bizonyult ezek szankcionálása terén, mint a tisztességes munkára és megélhetésre vágyó cigányok támogatásában. Egyedül a gyermekneveléssel kapcsolatos szociális támogatás bizonyult kényelmesen elérhetőnek, ami éppen a legszegényebbek körében vezetett „népességrobbanáshoz”, a nyomorúság bővített újratermeléséhez. A lakosság pedig menekül azokból a falvakból és falusi iskolákból, ahol a cigányság részaránya gyorsan növekszik, így a gettósodás elkerülhetetlen. A helyzet más közismert – egészségügyi, közbiztonsági, kulturális stb. – következményeinek taglalása helyett az alábbiakat szeretnénk leszögezni:

a)      Meggyőződésünk, hogy az áldatlan állapotokért elsősorban nem a cigányság, hanem a hazai társadalompolitika felelős, amely elképesztően keveset tett a változó körülmények között utat veszített cigányság közösségeinek megsegítésére, és amit tett, azzal több kárt okozott, mint hasznot.

b)      Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a kétségbeejtő helyzetére nyílt erőszakkal, a magán- és köztulajdon fosztogatásával stb. válaszoló deviáns kisebbség viselkedése tűrhetetlen fenyegetést jelent cigány és magyar honfitársaik számára egyaránt. A konfliktusok elmérgesedése gyilkos indulatok elszabadulásához vezetett mindkét oldalon. Ehhez képest az egymást követő kormányok által foganatosított ellenintézkedések elképesztően csekélyek és hatástalanok maradtak.

c)      A megoldás útját néhány helyi közösség saját kezdeményezésű programjának sikere jelzi; továbblépés (vagyis a polgárháborúval fenyegető konfliktusok enyhítése) azonban csak akkor képzelhető el, ha a kormányzat teret enged a sikeres helyi megoldásoknak, és politikai programmá emeli ezek alapvető és kézenfekvő tanulságait, azaz:

ca) minden lehetséges eszközzel támogatja a tanulás és tisztességes boldogulás útján járó cigány családokat, és erősíti az általuk képviselt életvezetési minták vonzerejét,

cb) olyan (és csakis olyan) fejlesztéseket támogat a gazdaságban, amelyek munkához és megélhetéshez juttatják a falusi munkanélkülieket,

cc) a deviáns viselkedéssel járó kockázatot pedig vállalhatatlanná teszi – ugyanis oktalanság változást remélni mindaddig, amíg nem a tisztességtelen, hanem a tisztességes megélhetés útját zárjuk el az ínséget szenvedők elől.

9. A fejlesztési források célszerűtlen elosztása és felhasználása a vidékfejlesztés legsúlyosabb, egyszersmind azonban a legkönnyebben orvosolható mizériája. Ehhez csupán a politikai akarat hiányzik. A források elosztása különféle pályázatok útján történik. A pályázati rendszer kezdettől fogva és lényege szerint a hazudozás, a korrupció és az élet valamennyi területét bénító bürokrácia melegágya. Visszásságai azonban nem tekinthetők puszta rendellenességnek, éppen ellenkezőleg, a politikai-gazdasági rendszer strukturális problémáiból fakadnak.

a)      Túlközpontosítás: a döntések a preferenciák megvitatására és megállapítására képes illetve jogosult szereplők feje felett születnek. Így akadálytalanul érvényesülhet a politikára nyomást gyakorló különféle érdekcsoportok befolyása, illetve a közhatalmat gyakorló pártvezérek és pártklientúrák akarata. A közpénzek elosztásának rendje hű tükörképe a tisztán felülről lefelé irányuló politizálásnak, amely a helyi hatalmat formálissá teszi, és kiüresíti a helyi közéletet.

b)      Kollektív felelőtlenség: a pályázatokat értékelő testületeknek sem anyagi, sem erkölcsi érdeke nem fűződik a források optimális felhasználásához, ezért könnyen befolyásolhatók nyomásgyakorló csoportok vagy politikai megbízóik által. A pályázati rendszer méltányosságát csak az biztosítaná, ha a döntéshozók is versenyeznének, azaz teljesítményük mérhetővé válna, és érzékelhető visszacsatolást jelentene további tevékenységükre nézve.

c)      Bürokrácia: a tartalmi szempontokkal szemben eluralkodtak a formális számonkérés szempontjai, melyek a pályázatkészítést és különösen a kifizetés-elszámolás folyamatát beláthatatlan vesszőfutássá teszik a pályázók számára, a felesleges adatok és igazolások áradatába fojtva az egész rendszert, miközben milliárdok mennek veszendőbe büntetlenül.

d)      Megalománia: a központi bürokrácia számára egyszerűbb, a politikusok számára hálásabb dolog kisszámú, de nagy költségigényű projekttel dolgozni, mint sok kis volumenű pályázatot támogatni. Így a drága beruházások eleve előnyt élveznek, és nem kerülhet sor a fejlesztési források szétterítésére minél több pályázó között. Temérdek helyi erőforrás, áldozatkészség megy veszendőbe emiatt.

e)      Rejtett hiánygazdaság: az önkormányzatok és egyéb közfeladatot ellátó intézmények valójában alaptevékenységük, kötelező közszolgáltatásaik fedezetéért pályáznak (pl. oktatási rendszer fenntartása, közigazgatás reformja uniós pénzből). Rejtve marad a tény, hogy az állam nem tesz eleget törvényes kötelezettségének a közfeladatok ellátása terén. A kudarc felelőssége a sikertelen pályázóra hárul. Az előre nem látható pályázati céloknak és a pályázati bürokrácia kénye-kedvének való teljes kiszolgáltatottság ugyanakkor fel is menti az ellátásért felelős intézményeket a felelős tervezés és gazdálkodás kötelezettsége alól: hiszen ők arra és annyit költenek, amire épp lehet. Ez nem egyszer épp a pazarló gazdálkodás előtt nyit utat.

f)        Fokozódó tehetetlenség az önfenntartás terén: a fentiek miatt alakult ki és erősödik a képzet a települési közösségekben, hogy központi és/vagy uniós támogatás nélkül nem képesek fennmaradni. Az önkormányzatok működőképességét biztosító un. önhiki jellegű központi támogatások a települések eltérő adottságain túl esetenként a távlatos tervezés hiányát (is) kompenzálják.

g)      Hazudozás: a pályázónak azt kell bebizonyítania, hogy a kitűzött, rendszerint életidegen pályázati követelményeknek akar és tud megfelelni (amit később aprólékos elszámolásokkal igazolnia is kell) miközben elemi érdeke általában az, hogy a pályáztató eszén túljárva az elnyert összeget fontosabb feladatokra fordítsa, esetleg a puszta működés fenntartására.

h)      A közpénzek illegitim elosztása: a pályázatok körül a korrupció rendszere épült ki. A tényleges politikai és gazdasági hatalom egyik fő forrása és elsőrendű célja a pályázati pénzek elosztásának befolyásolása, és az erre épülő, erősen átpolitizált szürkegazdaságban való kamatoztatása. Ez a magánvállalkozások piaci versenyét ugyanúgy korlátozza és eltorzítja, mint a közszféra gazdálkodását.

10.Közigazgatási reform. A különféle fejlettségi és jóléti mutatók térbeli eloszlása az országban szélsőséges különbségekről árulkodik. Az azonos adottságokkal rendelkező települések között azonban olykor jelentős eltéréseket tapasztalunk. A fenntartható fejlődést szolgáló életképes kezdeményezések motorja rendszerint a helyi önkormányzat. A polgármesterek és önkormányzati testületek kitüntetett szerepe – sajnos – azzal magyarázható, hogy nemigen maradt más társadalmi tényező, amely képes volna a helyi erőforrások mozgósítására. A falusi társadalom érdekeinek képviseletét, a vidék felemelkedését ezért elsősorban a helyi demokrácia intézményeinek megerősítésétől várjuk. A most zajló közigazgatási reform ezzel ellentétes irányba mutat. A reform igen szerencsétlen módon teremt összhangot a települési önkormányzatok hatásköre illetve egyre fogyatkozó forrásai között, amennyiben az előbbieket csökkenti az utóbbiakkal arányos szintre. A különféle ellátási területeket érintő rendelkezések közös vonása, hogy a feladatokat a helyi szintről lehetőleg magasabb szintre telepíti, illetve a helyben választott, az önkormányzatiság elvén működő testületektől elvont jogköröket a központi végrehajtó hatalomtól függő szervezetekre ruházza. Nemcsak a demokrácia sérül ezáltal: a közvetlenül érintett közösségek részéről ellenőrizhetetlen döntéshozatal minden eddigi tapasztalat szerint életidegen, bürokratikus, végeredményben rosszabb hatásfokú és költségesebb működést eredményez. Tovább szűkül az a tér, ahol a helyi akarat érvényesülhet, és ez a jelenlegi helyzetben immár a közösségek végleges széthullásához vezethet. A járás mint közigazgatási egység a kistérségek rendszerének megszilárdulását eredményezhette volna, amennyiben megőrzi, illetve továbbfejleszti azoknak meglehetősen ellentmondásos, de elvben legalább szubszidiáris jellegét. Ehelyett a kormányzat helyi képviseletét lesz hivatott ellátni: az állam a járási rendszer kiépítésével úgymond „földet ér”, sajnos e lépésével egyúttal eltapossa a helyi közösségek jogát az önrendelkezéshez.

Javaslataink, mint látható, nem a falvaknak juttatott támogatás növelését szorgalmazzák, hanem azoknak a mesterséges akadályoknak az elhárítását, amelyek 1990 óta akadályozzák a falusi társadalmat a nemzetgazdaság támogatásában! Állítjuk, hogy nem falvaink és nem az agrikultúra veszítette el létjogosultságát a változó világban, hanem az elmúlt két évtizedben vitt s ma is érvényes fejlesztési politika, amely tönkretette Magyarországot.

A veszteség, amit a falusi Magyarország a rendszerváltozás óta elszenvedett – emberben, vagyonban és tudásban – felér egy vesztes háború következményeivel. A mostani kormány szavakban szakított ugyan elődei faluromboló politikájával, a szavak és a tettek között azonban szakadék tátong, s rajtunk a szavak többé nem segítenek. Falvainknak ezúttal is a maguk erejéből kell talpra állniuk, de talán nem magukra hagyatva.

A Magyar Faluszövetség azoknak a szövetségét keresi, akik tettekkel kívánják szolgálni a magyar vidék felemelkedését – nem a magunk, hanem az Ország érdekében, hiszen város és falu közös sorson osztozik.                                                                                              

2012. október

Magyar Faluszövetség