Rendszertelen változás 6.
6.
A végrehajtó hatalmat a kormányzó párt engedelmes eszközévé alacsonyító, a törvényhozást a végrehajtó hatalomnak kiszolgáltató – jellegzetesen bolsevik – politika első fegyverténye 2010-ben a “rákosistának” titulált 1990-es alkotmány átalakítása volt. Valójában a rendszerváltozás talán legsikeresebb, külföldön is méltányolt vívmányát helyezték hatályon kívül. A tartalmi változások vitatásától most eltekintünk, ezekről annak idején bőven esett szó. Azt viszont 2010/11-ben még nem tudhattuk, hogy miféle gátszakadást jelent majd az alkotmányosság három, szilárdnak vélt pillérének egyidejű kikezdése.
E három pillér: az alkotmány, az Alkotmánybíróság, valamint mindkét intézmény szellemi atyjának, Sólyom Lászlónak sürgős eltávolítása a köztársasági elnöki székből. Az új alkotmány legfeltűnőbb vonása az aránytalanság: jelentéktelennek tűnő, vagy kifejezetten a napi politika érdekeit szolgáló kérdésekben rendelkezik részletesen, más esetekben világnézeti szándéknyilatkozatok helyettesítik az alaptörvénytől elvárható egyértelműséget. Ez előre vetítette a lehetőségét annak, hogy az új szöveghez hamarosan hozzá kell és hozzá lehet majd nyúlni, amit a parlamenti többség várakozáson felüli könnyedséggel végez. A mezőgazdasági üzemszabályozástól a hallgatói szerződésekig nincs az a szakpolitikai részletkérdés, amit a kormány ne akarna az ország alaptörvényébe gyömöszölni; éppen a legvitathatóbb intézkedéseket, amelyeket így próbál kikezdhetetlenné tenni. A várható eredmény ennek az ellenkezője lesz. Az átlátszó trükközés az alkotmánnyal minden tekintélyétől megfosztotta az ország alaptörvényét, a következő parlament tehát tiszta lelkiismerettel láthat paragrafusainak kijátszásához – vagy hatálytalanításához, hivatkozva az alkotmányozási folyamat visszásságaira.
Az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése megszüntette a nagytekintélyű testület sokat vitatott “felsőház” jellegét, és a civil társadalmat megfosztotta a kormányzat túlkapásaival szembeni jogorvoslat legtekintélyesebb – ha ugyan nem egyedüli - eszközétől. Az intézkedésre ráadásul olyan időszakban került sor, amikor a kétharmados többség beláthatatlan ideig megváltoztathatatlan törvények sokaságát hozza, néha átlátszó módon rövid távú érdekek szolgálatában, megfelelő alkotmányos kontroll nélkül.
Az igazságszolgáltatás függetlenségét sértő rendelkezéseket utóbb módosítani kellett az EU követelésére, a bírók kényszernyugdíjazása azonban riasztó példája marad a FIDESZ célt tévesztett “rendszerváltó” dühének. Ugyanis a megvesztegethető és megvesztegethetetlen, jól képzett és rosszul képzett bírák közötti határ bizonyosan nem két évjárat között húzódik, így legfeljebb a politikailag “megbízható” ifjabb jogászok számára elérhető állások száma szaporodott – ami biztosan nem az igazságszolgáltatás függetlenségét szolgálja.
Az alkotmánnyal egy füst alatt Sólyom másik közjogi alkotásától is megszabadultak: a jövő nemzedékeknek nincs többé országgyűlési biztosa – mint ahogyan az állampolgári, kisebbségi és adatvédelmi jogoknak sincsen. A négy biztos négyféle alapjogot személyesített meg, és ezeknek nemcsak jelképes, de elvben legalább hathatós védelméről gondoskodott. Mivel ezen egymástól markánsan különböző – olykor egymásnak ellentmondó – feladatok ellátása más és másfajta hozzáértést, eljárásrendet, részben eltérő felhatalmazást kíván, a négyből három összevonása egy általános hatáskörrel rendelkező, kecske és káposzta-ügyi biztos kezében a védelem erejének számottevő gyengülésével jár. Az egyes részterületek felügyeletével megbízott helyettesek hatásköre nem teszi lehetővé, hogy feladatukat a korábbiakhoz hasonló eréllyel lássák el. Az adatvédelmi biztosi pozíció hatósággá alakítása pedig az intézmény lényegét, a függetlenséget kérdőjelezi meg.
Az új törvények közül sokak szerint a választási törvény érinti a legérzékenyebben a demokrácia jövőjét. A törvény a pillanatnyi status quo megőrzését szolgálja. Módosított formában, de fenntartja a jelöltállítás szigorú – új formációk számára alig teljesíthető – feltételeit. Hogy ne hiányozzanak a politikából kiábrándult otthonmaradók, nem állapít meg részvételi küszöbértéket. Gondoskodik róla, hogy a mandátumokat egyetlen fordulóban nyerje el az aránylag legtöbb szavazatot szerző jelölt, és a vesztesek még a töredék szavazatok összesítésénél se részesüljenek kárpótlásban. Nem nehéz kiolvasni a paragrafusokból a mögöttük meghúzódó számítást: ha a 2010-es kétharmad fele otthon is marad, ha a FIDESZ csak egy kevéssel bizonyul népszerűbbnek, mint akár a Jobbik, akár a baloldal koalíciója, még akkor is abszolút többséget szerezhet a törvényhozásban.
A parlamentarizmus kiüresedése világjelenség, nálunk azonban a törvényhozás szégyenletes paródiája zajlik. Az előterjesztett törvényjavaslat értelme nem egy esetben csak a végszavazás előtti napokban derül ki, amikor az egyre terjengősebb és körülményesebb rendelkezések bármelyik pontját kiforgathatja egy kormánypárti képviselő csatlakozó módosító indítványa (pl. koherenciazavar elhárítására hivatkozva), melyről a Tisztelt Ház úgy szavaz, hogy a módosítás jelentőségét se megvitatni, se fontolóra venni nem áll módjában. A sietség, amelyre a törvénygyár működtetői hivatkoznak, ürügy csupán: a nyilvános ellenőrzés lehetőségét korlátozzák ez által. A parlament mint szavazógép működik, a képviselők e tekintetben semmiféle önállósággal nem rendelkeznek, igaz, korábban sem rendelkeztek. Az MSZP ugyanúgy pénzbírsággal sújtotta annak idején a frakciójától függetlenül, azaz egyéni meggyőződése szerint szavazó honatyát, ahogyan most a FIDESZ teszi. Kérdés, hogy a pártállami utódpárt politikai erkölcseinek követése mennyiben ássa alá a morális másságát hangsúlyozó FIDESZ hitelét.
Sokan úgy gondolják, hogy a demokrácia sorsa korunkban elsősorban nem a képviseleti rendszeren múlik, hanem a mindenkori hatalomtól független politikai nyilvánosság létén, ennek intézményes biztosítékain. Ugyanakkor egy ezzel ellentétes tendencia is érvényesül: a közvetítő közeg – a médiumok – technikai költségeik növekedésével egyenes arányban világszerte egyre inkább függenek olyan üzleti köröktől, melyeknek politikai kötődései nyilvánvalóak. A médiához pénz kell, a hatalomhoz média kell, az üzleti sikerhez politikai támogatás kell: a három szféra szoros összefonódása a mediatizált tömegtársadalmakban nem titok. Azonban a piaci verseny inkább a politikát teszi függővé a médiumoktól, míg Európa keleti felén inkább a média, különösen a politikai sajtó függ továbbra is a kormányzattól. A nyomtatott és elektronikus orgánumok többsége mindig az épp uralkodó pártokhoz közel álló tulajdonosi kör kezébe kerül – ma sincs ez másképp. A közszolgálati médiumokra pedig összevonásuk mért végzetes csapást: a műsorpolitika, a tudósító hálózat és az információszerzés központosítása az önállóság csalóka látszatától, egyéni arculatuk maradékától és a műhelymunka lehetőségétől fosztotta meg őket. Egyúttal alkalmat adott a sokadik, proskripcióval egybekötött elbocsátási hullámra. A közmédiumok színvonalára, személyi állományára, költségvetésére és nézettségére azonban az előző kormányok már oly sok végzetes csapást mértek, hogy mostani végromlásuk alig kelt feltűnést.
* * *
