Rendszertelen változás 2.
2.
2010-ben megismétlődött az 1990-es helyzet: az állam vagyonát a távozó pártklientúra, míg adósságát a következő kormány örökölte. Politikai ellenfelei okkal számítottak rá, hogy az Orbán-kormány mozgásterét – szokatlanul nagyarányú parlamenti többsége dacára - súlyosan korlátozzák majd az alábbi körülmények:
- hogy a hazai gazdaság gyenge és egyre gyengülő teljesítőképességéhez képest kezelhetetlenül nagy államadósság a kormányt kiszolgáltatja külföldi hitelezőinek, és népszerűtlen megszorító intézkedésekre kényszeríti, melyek ellenkeznek választási ígéreteivel, és kikezdik hitelét;
- hogy ha vonakodna a megkövetelt válságkezelési csomag elfogadásától (monetáris restrikció, közszolgáltatások és közvagyon privatizálása, korlátlan piaci liberalizáció), a nyugati hatalmak neheztelésének tenné ki magát, beleértve az uniós szankciókat és a nemzetközi pénzvilág ellenséges beavatkozását;
- végül hogy a hazai gazdaság legerősebb szereplőinek sem áll érdekében egy patrióta gazdaságpolitikai fordulat, mert milliárdosaink éppen annak köszönhetik sikerüket, hogy jól alkalmazkodtak a globalizáció viszonyaihoz, de különösen a politikai újraelosztás meghatározó szerepéhez a hazai gazdaságban.
Amennyiben tehát a kormány elődeitől markánsan eltérő társadalom- és gazdaságpolitikát követne, az majd a vesztét okozza, de az eddig járt úton sem haladhat tovább, mert az adósságspirál nem tartható fenn, s ezzel a hitelből finanszírozott társadalmi béke összeomlik. Nem véletlen, hogy az úgynevezett baloldal semmiféle komolyan vehető erőfeszítést nem tett 2010-ben a választások megnyerésére, s a piszkos munkát, a válságba menedzselt ország kormányzását egy időre másoknak engedte át. A levitézlett rendszerváltók és korhadt pártjaik magukkal vitték a süllyesztőbe felelősségüket. A keletkező politikai vákuumba a kellő időben tiszta lappal induló új “baloldali” formációk nyomulhatnak be majd, miközben a jobboldalt kudarcai megfosztják többségétől. Ami pedig a politika pénzügyeit illeti, a pártállam privatizálása óta folytatólagosan halmozódó üzleti vagyon nehezen behozható előnyt biztosít azoknak, akik elnyerik e vagyon kül- és belföldi tulajdonosainak bizalmát. A jobboldali politikába fektető üzletemberek ehhez fogható mértékű feltőkésítése az eladósodott állam rovására, recessziós körülmények között, aránylag rövid idő alatt csaknem lehetetlen. Ha megpróbálkoznak vele – s bizony, javában próbálkoznak, a látszatokra is alig ügyelve -, áttörést csak úgy érhetnek el, ha visszaélnek a törvényhozó és végrehajtó hatalom eszközeivel. Ez viszont elidegeníti tőlük a választások kimenetelét eldöntő középre-szavazókat, akik nem utolsó sorban a FIDESZ morális fölényére (még inkább ellenfeleik morális alávalóságára) tekintettel voksoltak 2010-ben a jobboldal jelöltjeire.
Mibe bukik bele az ambíciózus ígéretekkel fellépő Orbán-kabinet, ellenfelei számára csak ez lehetett a kérdés: választóival kerül szembe, vagy a szabadkereskedelmi világrenddel? A válasz alighanem kellemes meglepetést okoz nekik: a kettő nem zárja ki egymást. Létezik olyan kormányzati magatartás, amely egyszerre háborítja fel legfontosabb külföldi partnereinket, és kergeti kétségbeesésbe idehaza azokat, akik egy konzervatív fordulattól remélték sorsuk jobbrafordulását.
Ez utóbbiak azt hihették, a tömegesen nyilatkozó bizalom arra bátorítja a FIDESZ vezetőit, hogy minél szélesebb utat nyissanak a régóta elfojtott társadalmi kezdeményezőkészség és vállalkozókedv előtt, amely alulról építkezve, lépésről-lépésre lényegesen többet érhet el, mint maga a kormány jelen helyzetében. Azt hitték, hogy a kétharmados többséggel választott politikusok majd őszintén feltárják a nehézségeket a nyilvánosság előtt, hiszen megengedhetik maguknak, s nem melldöngető sikerpropagandával, hazafias lózungokkal próbálják megőrizni népszerűségüket. Ebben az esetben a társadalom egy jelentős része valószínűleg hajlandó és képes is lett volna áldozatokra, eredményes összefogásra. (Az ország azt szerette volna, ha visszaadják az önbizalmát. A FIDESZ azt akarta, hogy minden bizalmunkat Orbán Viktorba helyezzük.) Nem utcai mozgósítással kellett volna bizonyítani, hogy a nép a kormány mögött áll, hanem a hétköznapok gazdasági és kulturális aktivitásának élénkítésével. Ebben az esetben egészen más akusztikája lett volna az államháztartás megmentésére foganatosított rendkívüli pénzügyi intézkedéseknek is. Sőt, megtehették volna, hogy új adónemek helyett olyan reformokat vezessenek be, amelyek esélyt biztosítanak a hazai vállalkozásoknak a hazai piacon. Ez ugyan a legérzékenyebben érintené a posztkolonialista szabadkereskedők érdekeit, azonban többet lenyelnek belőle, ha kevesebb orbáni szónoklatot kell végighallgatniuk, és a magyarok ügyelnek rá, hogy euroszkeptikus nézeteiket eurokonform csomagolásban adják elő. Hiszen ezekkel egyre több európai ország kormánya ért egyet – hát még a népeik!
Miért, hogy mégis bennünket pécéz ki, s rajtunk statuál példát az Európai Unió, az IMF-el nagy egyetértésben? Hogyan tévedhetett a kormány arra a keskeny, ámde ön- és közveszélyes útra, amelyen úgy került szembe legfontosabb nemzetközi partnereivel, hogy közben szemernyi védelmet se képes nyújtani a hazai gazdaságnak? (Aki úgy véli, hogy mindez néhány megtévedt magyar író és a liberálbolsevik propaganda műve, nyugodtan hagyja abba itt az olvasást.)
* * *
