8.
A FIDESZ vezetői és az ő politikai tanácsadóik mindig is vonzódtak a “vezérdemokráciának” nevezett bürokratikus abszolutizmushoz. Ebben a rendszerben a politika lényegében marketing-tevékenység, célja a tömegmédia eszközeivel felépített politikus-sztár eladása az érdemi kérdésekben tájékozatlannak és közömbösnek tételezett, annál könnyebben befolyásolható szavazóknak. A kormányzás bonyolult feladataival azután a végrehajtó szakbürokráciának kell megbirkóznia, amely ténylegesen egyedül a párt vezérének tartozik felelősséggel. Ezért feleslegesek, sőt, károsak azok a “fékek és ellensúlyok”, amelyek egyesek szerint a demokrácia lényegét alkotják, de valójában csak akadályozzák, úgymond, a végrehajtó hatalom hatékony működését.

Hiszen független nyilvánosság, független szakértelem, független igazságszolgáltatás legfeljebb a tankönyvekben létezik, a gyakorlatban csak barátok és ellenségek vannak, s az ádáz harc kormány és ellenzék között. Magyarországon ráadásul, ahol a két nagy politikai tömb között jóvátehetetlen történelmi sérelmek, előítéletek és halálos gyűlölség teremt szakadéknyi távolságot, ezek a fékek, ellensúlyok és mindenfajta nyilvános, pláne civil okvetetlenkedés csak arra jó, hogy a legyőzött és végre kisebbségbe szorított oldal hívei számára platformot teremtsen, ahonnan folytathatják aknamunkájukat a törvényes felhatalmazással kormányzó vezér és hívei ellen.

E meggyőződés jegyében tiszta lelkiismerettel korlátozhatták a közhatalmi ágak és szintek, valamint a sajtó és a kultúra önállóságát, és ezt annál könnyebben tehették, mivel nálunk mindez eddig is inkább csak formálisan létezett. A közintézmények többségét az anyagi és/vagy személyi függés már korábban a mindenkori hatalom engedelmes eszközévé tette. A FIDESZ kormány alatt ez a függő helyzet legfeljebb fokozódott és leplezetlenné vált. A közhivatalok és közintézmények vezetőit sűrűn cserélgetik, látszat-önállóságukkal sem törődnek, a kormányzat szeszélyeivel szembeni legkisebb ellenállás is azonnali megtorlást vált ki. A politikailag megbízhatatlannak tartott tisztviselői kar minden eddiginél nagyobb arányú lefejezését általában az ügyek vitelében járatlan pártkáderek kinevezése követte. Hangsúlyozzuk, ez az eljárás is csak nagyságrendjében, s nem lényegében tér el az előző kormány gyakorlatától. Azonban az állásukért rettegő, dróton rángatott és többé-kevésbé tájékozatlan tisztviselők működése megbénítja az államigazgatást. Igaz, a központból érkező utasítások akadálytalanul futnak keresztül a rendszeren, az úgynevezett normál ügyvitel azonban elviselhetetlenül lelassult. A naponta változó, nem egyszer egymásnak is ellentmondó direktívák és jogszabályok áttekinthetetlen útvesztőjében a hivatalnok, tudván, hogy az állásával játszik, igyekszik minden felelősséget elhárítani magától, s a főnökét lesi, az meg az ő főnökét. A “központ”, azaz a vezér és az ő környezete fenntartja magának a jogot, hogy akár jelentéktelennek tűnő szakpolitikai részletkérdésekben is maga mondja ki a végső szót, felülbírálva az illetékeseket. Valószínűleg ezzel magyarázható az apparátusok látszólagos tétlensége, majd fejveszett kapkodása, a már megszületett döntések gyakori visszavonása, meghirdetett pályázati feltételek, kiadott rendeletek módosítása (“testre szabása”), a csatlakozó módosító indítványokkal űzött cinikus játék a törvényhozásban.

A hatékonyságnöveléssel indokolt, de valójában a forráskivonás leplezésére szolgáló, gyakran zsákmányszerzés  céljából erőltetett, végül alkalmatlan pártkatonák által kapkodva végrehajtott, és rettegő köztisztviselők által túllihegett központosítás felemás eredményt hozott. A korábban jól-rosszul működő struktúrákat szétverték, az újonnan létrehozott „nemzeti” intézményeknek és központoknak viszont az elemi feladatellátás is gondot okoz. A kellő anyagi és emberi erőforrások híján megvalósult átszervezések és intézmény-alapítások nem gyermekbetegségekkel, hanem veleszületett szervi rendellenességekkel küzdenek.

Ha a FIDESZ szándéka az lett volna, hogy a tervezett változásokat, akár a demokratikus vita korlátozása árán is, de gyorsan és hatékonyan vigye keresztül, e törekvését megakadályozni önmagában is elegendő lett volna a kormányzati apparátus szétzilálása. A háromszintű kormányzati struktúrában az ügyekkel érdemében foglalkozó szakapparátusok és a stratégiai döntéseket kizárólagos joggal kezdeményező kancellária közé olyan összevont (habarék-)minisztériumok kerültek, melyek se tényleges kompetenciával, se döntési hatalommal nem rendelkeznek. Fő rendeltetésük, hogy növeljék a a távolságot az ügyek és a már Gyurcsányék által kormány-feletti kormánnyá duzzasztott kancellária között. Időnként ráadásul a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium is egy további, al-miniszterelnökségként jár el, kafkai méretűvé növelve a hierarchiát és a zűrzavart.  Az ágazatok és funkciók újraelosztása mindenképpen hosszan tartó hatásköri bizonytalanságot  okoz, ami nem kedvez az ütőképes fellépésnek. Ráadásul az új szerkezetet irracionális elemek sokasága terheli. Vajon mi értelme volt a közigazgatást a belügytől az igazságügy minisztériumhoz telepíteni? (Nyilvánvaló, hogy a hatáskörök nem az ügyek logikája szerint alakultak, hanem a kiszemelt vezető káderek kompetenciájához igazodtak.) A közmunka miért a rendőrminisztériummá soványodott belügyhöz került? (Hogy ott is legyen valami.) Mi indokolja az oktatási és kulturális, valamint a szociális és egészségügyi ágazat összegyúrását, ki képes ezt a négyféle területet átlátni, felelős módon igazgatni? (Senki, a cél a költségvetés kiadási oldalán szereplő humán tárcák lefokozása és egybegyúrása volt.)
Miért kell a gazdaságpolitikától külön kezelni a fejlesztéspolitikát? (Talán mert fejlesztésre a magyar állam az uniós források önrészén kívül pénzt már nem ad.) Miért nem tartoznak közös tárcához az ország fizikai infrastruktúrájával kapcsolatos területek: az építésügy, a közlekedés és a közművek? És így tovább.

Azt mondanunk se kell, hogy a szintek szaporodása a funkciók és funkcionáriusok szaporodásával járt, s hogy az egyes tárcákhoz kapcsolódó háttérintézmények és hivatalok is megsokasodtak, egyenes arányban a különleges kormányzati figyelmet igénylő nemzetstratégiai ügyek számának növekedésével. Márpedig az államnak egyre több dolga akad, már csak azért is, mert minden helyi, szakmai, kulturális és egyéb autonómiában a hatékony államigazgatás akadályát látja, amelytől igyekszik megszabadulni, magához vonva azok jogköreit és feladatait.

Ennek a politikának egyik látványos lépése volt legutóbb az önkormányzatiságnak – a rendszerváltozás egyik legértékesebb vívmányának – a korlátozása. Való igaz, az elmúlt húsz esztendőben, kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra fokozatosan csökkent az önkormányzatoknak juttatott és visszajuttatott költségvetési részesedés. Így azok eladósodtak és képtelenné váltak feladataik ellátására. “Logikus” lépésnek látszott az anyagi fedezet után végre hatásköreiktől is megszabadítani őket. A területi közigazgatás egyes feladatainak és jogosítványainak átcsoportosítása az önkormányzatoktól és önkormányzati társulásoktól a járási kormányhivatalokhoz a helyi közösségeket a politikai önrendelkezés utolsó eszközétől fosztja meg. A súlyukat veszítő önkormányzati testületek a jövőben még kevésbé – vagyis ezentúl egyáltalán nem – lesznek a helyi akaratképzés és érdekérvényesítés fórumai, a demokrácia iskolái. Forrásaikat elvonták, részesedésüket a központi költségvetésből jelentősen lecsökkentették, a maradék még a náluk maradt – politikailag érdektelen, de annál terhesebb – feladatok ellátására sem elegendő.

Folytatás...

* * *

Rendszertelen változás tanulmány letöltése egyben (pdf)